Ötbánya

Egy idős lantos járja Ötbánya hűvös utcáit eme vészterhes időkben. Keservesen sírnak fel a kezében nyugvó hangszer húrjai, s majdan rebegő ajkai énekmondónak formálják holtak hírének elégikus dallamát.
Asszonyok imái szállnak csatában elhunyt férjeikért, árván maradt gyermekek hullajtják csillogó könnycseppjeiket édesanyáikért.
Messze hangzanak hőseink nevei, hogy mindenki tudja! Ők, kik életüket adták, hogy mások életüket folytathassák. Lio Nekka és Lord Gramin, kik bátran védték a barikádot. Fejszekereszt Brenorag és Erring Thlode, kik hatalmas áldozatukkal mentették életét a visszavonuló hadaknak. Tolgypajzsos Thorin és Logen Dale, kik minden erejükkel és megrettentő bátorságukkal álltak ellen a morajló goblintenger szökőárának. És végül, de nem utolsó sorban Lortoro Tu Kelton, ki társait sosem hagyta volna hátra.
Oly nevek szállnak énekmondónk ajkairól, melyeket Ötbánya sosem felejt el, és hősként ünneplik majdan lelküket városszerte.
Egy idős lantos járja Ötbánya hűvös utcáit. Megszürkült szeméből ezüstösen csillámló könnycseppek gördülnek. Kezével életre kelti lantját, hangjával egészíti, s úgy hirdeti: Őket kell tisztelni!