Ötbánya

Jöjj csak közelebb, ne félj! Had mutatom meg, mit rejt Néked a múlt! A múlt, az elmúlt évszázad, melyben annyi minden más lett, mondhatni, fenekestül fölfordult a világ.

A Mithrill-kor

Alig egy évszázada Ötbánya vitathatatlanul Corvus leggazdagabb városa volt.  Az akkoriban fölfedezett Mithrill-telér oly bőségesen ellátta a várost a nemes anyaggal, hogy szinte bányászni sem kellett, csupán a földre hajolni érte. Ez soha nem látott virágzást, békességet és jólétet hozott a városra, még akkor is, ha mindez a drasztikus faji alapú megkülönböztetés árnyékában történt. A katonaság és Városi Őrség hathatós közbenjárásával csaknem egy évtizedre teljes illegalitásra és bujdosásra kényszerültek a sötételfek. Akiket elkaptak, kényszermunkára ítéltettek. Akik csak tehették, sötételf-barát klánok oltalma alatt húzták meg magukat. A túlélésben nagy szerep jutott a Papírmalom alatt húzódó barlangokban lakó titokzatos csoport szervező munkájának.
Mindez cseppet sem aggasztotta az Ötbánya kegyeit kereső, gazdagságra ácsingózó Távolrévi arisztokratákat, akik friss királyságuk megszilárdítására igyekeztek ezer szállal Ötbányához (pontosabban fogalmazva: a mithrillforrásokhoz) kötni magukat.
A Mithrill Bank készletei sosem látott méretekre duzzadtak. Olyannyira, hogy egyesek már attól féltek, a mithrill elértéktelenedik Ötbányán, oly sok lett belőle hirtelen. Távolrév és Sziklaöböl másfél évtizeden át az Ötök Tanácsának kegyeit kereste. A Felváros komor, zömök házai között egyre-másra tűntek fel a távolrévi hatásvadász pompa karcsú épületei is, melyek az évtized végére gombamód elszaporodtak.
A távolrévi kultúra rettentő betörése rendkívüli aggodalommal töltötte el az Ötöket, akik korábban alig törődtek a Felvárossal. Hogy a városkép markánsan törpés arculatát visszaszerezzék, hatalmas építkezésbe kezdtek: Mivel akkoriban még friss emlék volt a város életének talán legveszedelmesebb ostroma, melyet az alvárosba betörő goblinok ellen vívtak, az Ötök úgy döntöttek, megerősítik Ötbánya első védelmi vonalát, a Fellegvárat. Ez a vállalkozás nem kevés pénzbe és erőfeszítésbe került, hiszen akkorra a Fellegvár szinte teljesen emberek lakta kerület volt, és a visszaszerzése bizony nem is ment vér nélkül.
Gnóm tervezők és törpe építészek lázas munkájával végül kezdetét vette a fellegvár teljes átépítése. A korábbi utcákat, szabad tereket masszív várfalakkal bástyázták körül, magát a várat szinte teljesen egybeépítették a falakkal és fedett csarnokokkal át- meg átszőtt zegzugos utcácskákkal. Legvégül a a fellegvárból nyíló barlangkaput is beomlasztották, és az Alvárosi Főlejáratot úgy alakították ki, hogy az a Várerőd teljesen fedett főutcájáról nyíljon.

A Manaháború kora

A gondtalan, makulátlan idillen elsőként Pormeder ejtett foltot: A rohamos iramban fejlődő és tökéletesedő mágia tudorai egy templomot kívántak építeni a sivatag határán, Pormeder és Ötbánya közé, amitől a Karavánpihenő pusztulásakor összezavart mágiaszálak helyreállítását remélték. Legalábbis a törpék felé így tálalták a dolgot, de azóta sokan tudni vélik, hogy egyszerű területszerzés lehetett a cél. A manahálós körítés csupán Ötbánya megtévesztésére kellett. Az Ötök kezdetben üdvözölték az ötletet, ám az építkezés hamar diplomáciai vitába fulladt, mivel nem tudtak megegyezni a finanszírozás kérdéseiről: A Pormedri toronyurak a legtöbb költséget Ötbányára terhelték volna (mondván, hogy Karavánpihenőt egykor ők felügyelték, s a Mithrill Bank készletei is irigylésre méltóak), a Törpék Városa viszont (ekkor még fél lábbal a Várerőd építésben) irdatlan gazdagsága ellenére sem tudta ezt magára vállalni.
Évekig semmi sem történt, majd nagy nehezen mégis elkezdődött az építkezés, ami szinte azonnal meg is szakadt, amint kitudódott, hogy Pormeder igényt tart a terület teljes felügyeletére, és a toronyra is. Ezt azzal indokolták, hogy egy mágikus toronynak hozzáértő kezek gondjaira van szüksége. Az Ötök Tanácsa erről hallani sem akart, és nyílt provokációnak tekintették.
Az eltérő habitusú törpék és a mágiahasználók közt hamar megszakadtak a tárgyalások, és mindkét város hadakat vezényelt az épülő toronyhoz, mellyel kezdetét vette a később Manaháborúként is emlegetett, éveken át húzódó háborúskodás, melyből a számbeli fölény ellenére az Ötbányaiak kerültek ki vesztesen (Sziklaöböl és Távolrév hatalmas döbbenetére. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a lomha, védekezéshez szokott törpe hadtestek nehezen vették föl a versenyt a könnyű, de mágikus harcosokkal. Igazi véres küzdelmek háborúja volt ez, ahol megannyi kiváló harcos veszítette életét. A többi között Keménykobakú Zigmar Hadparancsnok is.
Az ötbányai vereség oka azonban megdöbbentő módon a pénzhiány lett: A Mithrill Bankot a háborúba vezényelt katonák háta mögött rejtélyes módon kirabolták. Midőn alig maradt katona a városban, a közbiztonság is jelentősen megromlott. Nem csoda hát, ha mindössze egyetlen éjszaka leforgása alatt csaknem üresre söpörték a kincstárat. Ma sem tudni, ki szervezte meg pontosan a rablást és szintén rejtély, hová lett a pénz. Bizonyos értesülések szerint ma is Ötbánya környékén rejtegetik valahol. Sokan tudni vélik, hogy több ötbányai klán is részt vett a rablásban, a legtöbben a Zsebmetszőkre mutogatnak, ám senki sem gondolta komolyan, hogy egy kisstílű tolvajbanda (akiknek még a pontos holléte is rejtély) képes lenne egy ekkora akciót megszervezni. Azért érdekes tény, hogy a rablás után hosszú hónapokig nem lehetett róluk hallani, úgy tűnik, nem szorultak rá a pitiáner tolvajkodásra…
A szálak Távolrévbe is elvezettek, s bár a pontos összefüggéseket nem sikerült felderíteni, az Ötök a városvezetésre gyanakodván megszakították a politikai kapcsolatot Távolrévvel is.
Ez végzetes lépésnek bizonyult, hiszen így már a távolrévi rosszallás sem volt akadálya annak, hogy Pormeder kizsákmányolhassa a katonai és politikai értelemben is bukott várost.

A Sötétség kora - Pormeder befolyása

A város pénzhiánnyal küzdött, és mindenféle kényelmi áruban is szűkölködött. A távolrévi kereskedők egy év leforgása alatt elhagyták a süllyedő várost, Pormeder pedig rekvirálta a Dérkereskedelem monopóliumát. Ötbánya begubózott az alvárosba, ahol az Ötök még fenn tudták tartani a rendet és a hatalmukat. Ezzel nem volt különösebben nehéz dolguk, a lentiek szinte mind törpék voltak, s hátuk közepére sem kívánták a bizarr pormedri látogatókat. A Toronyurak ezzel tisztában voltak, ezért többszáz fős, felfegyverzett „Kereskedelmi Felügyeztet” rendeltek a városba, hogy a Dérkereskedelmet felügyeljék. A kereskedelem azonban nem létezett, mivel Pormeder egyik városnak sem adott el többé Deret.
Bár a pormedriek egészen hamar berendezkedtek a Felvárosban (a Kereskedők utcáját és környékét szinte teljesen maguk képére formálták), a zord időjárás a többségüket elég hamar hazaűzte. Így a gyakori személycserék miatt szinte teljesen követhetetlenné vált a Felváros politikai élete. A közbiztonságról többé a törpék sem gondoskodtak, a pormedriek pedig csak a saját portájukon tartottak rendet, ezt a városrészt hosszú-hosszú évtizedekre az öntörvényű klánok kénye-kedve alakította. Nem is csoda hát, ha az itteni káosz ködébe rejtőzve több alkimista csaló is aranyhamisítással próbálkozott.
Ötbányára sötét, szűk esztendők köszöntöttek, s a helyzeten nem sokat segített az a bevétel, amelyet a Dohánykereskedelem monopóliumának eladása jelentett. Erre a sziklaöbölbeli Tengeri Céh csapott le, és számukra nagyon előnyös üzletet kötött a kényszerpályán mozgó Törpékkel.

A Kohászat kora

Ötbánya elmúlt százhúsz esztendejének ez a leghosszabb és legbiztatóbb korszaka, s bár minderről kénytelen vagyok érdemtelenül röviden szólani, fontos tudni, hogy az oly egyszerű szavak mögött évtizedeken átívelő folyamatok rejtőznek, s maga a kor fél évszázadnál is hosszabbra nyúlik. Ebbe születtek bele a mai öregjeink is, így erről sokat mesélhetnek Neked, ha megkérdezed őket.
A válságos időkben az apadó kereskedelemmel és elszegényedéssel küzdő város a saját belső értékeinek tökéletesítésébe által találta meg a kiutat: A kiváló gnóm ezermesterek furfangos szerkezeteket eszeltek ki, amelyekkel egészen mélyről is igazán hatékonyan lehetett ércet bányászni. A felhalmozódó ércek kiváló alapanyagot szolgáltattak a nagy tudású törpe kovácsmestereknek a fegyver- és vértkovácsolási technikáik tökéletesítésében. Ez a tudás mára olyannyira kifinomulttá vált, hogy jószerével senkit nem tekintenek a kontinensen valódi fegyverművesnek, ki nem járt volna már legalább egyszer a törpéknél, hogy ellesse azok praktikáit. Ám hosszú-hosszú éveknek kellett eltelnie, mire Ötbánya vonzóvá vált más városok mesterei számára is, jóllehet az elején nem is igen engedték a törpék a külhoni kovácsokat megtelepedni, hisz az elmúlt, sötét idő rendkívül óvatossá, gyanakvóvá és zárkózottá tette őket.
Ötbánya lassan elkezdett újra önmagára találni, különösen az után, hogy lassan befogadta a többi város legjobb kovácsait is. A fegyverekből nem kevés haszon származott, s fegyverekért cserébe a Tengeri Céh is busás vámot fizetett a dohányszállítmányokból. Hamarjában sikerült rég nem látott méretekre duzzasztani az Ötbányai Hadsereget is, amely immáron készen állt rá, hogy újra birtokba vegye a sok-sok éve felépült, de rendkívül gyéren lakott Várerődöt is.
Hamarosan az alvárosi közhivatalok egy része is áttelepült ide, arra a helyre, ahonnan mind az alvárost, mind a felvárost rendkívül jól szemmel lehet tartani. Idővel helyreálltak a diplomáciai kapcsolatok Távolrévvel is, annak ellenére is, hogy a Mithrill Bankkal kapcsolatos botrány után többször is meggyalázták a révi törpe kisebbség becsületét (nem egyszer tettlegesen is). A kapcsolatok inkább kereskedelmi alapúak, és bár látszólag az ötbányai törpe házak és a révi nemesi családok örömüket lelik egymás társaságában, valamilyen okkal-ürüggyel mindig meggátolják egymást abban, hogy a másik városában hatalmi befolyáshoz jussanak.

A Jelenkor

A jelenkor nyolc évvel ezelőtt kezdődött, amikor is első ízben tapasztalhatta meg Corvus az Ötbányai Hadsereg megújult erejét. A Járhatatlan Hegygerinc lábánál közel száztíz év után újra megütközött a város a goblinok seregével, ám ez a csata oly gyors, könnyű és elsöprő győzelemmel ért véget, hogy még hőskölteményeket sem érkeztek írni róla. A győzelem örömére az alsóvárosban megépült a Sziklakatedrális, amelyet a szikla a magma és az érc hármasságának ajánlottak. A Manaháború óta ez volt az első alkalom, hogy Pormeder is újra nagyhatalomként tekintett a Törpék városára, és változtatott eddigi módszerein: A városok közt újra létesül formális diplomáciai viszony (a dérkereskedelem felügyeletén túlmenően is), és a törpék újra deklarálták jogaikat a felváros irányításával kapcsolatban. A gyakorlatban azonban semmi sem változott: A felszín alatt hihetetlen gyűlölködés folyik a pormedri „gyüttmentekkel” szemben, akiknek eszük ágában sincs lemondani a felszíni ingatlanokról (a bonyolult, illegális kereskedelmi és kémhálózatokról meg pláne nem).
Az Ötök pedig továbbra sem igen tudnak igazán befolyást gyakorolni a felvárosra, noha néha (tessék-lássék módon) kivezényelnek egy-egy rendfenntartó őrjáratot.

Ötbánya kívülről csendes. Az Ötök pártját fogók és a pormedriek között nagyon ritkák a tömeges, fegyveres összetűzések, s mióta a hivatalos diplomácia helyre állt, ezek főleg spontán szerveződő megmozdulások, amelyeket igyekeznek egyszerű randalírozásnak beállítani. (Kocsmai verekedések és balesetek pedig ugyebár bármikor történhetnek). Ebben a bizonytalan helyzetben a klánszervezetek is ingadozó politikára kényszerülnek. Szinte alig van csoport, akinek ne lennének titkos kapcsolatai, kémei, s ne ápolna valamilyen viszonyt vagy a törpe vezetőkkel, vagy a pormedriekkel. Egy ilyen helyzetben csak az veszíthet, aki magára marad…